hát megint itt vagyunk... a szakadék mellett toporogva hogy levessük magunkat és reménykedünk hogy madj valami istenszerű lény felkarol és felránt a mennybe és ugyanakkor félünk hogy nincs isten és a feneketlen mélybe zuhanunk bele, csak úgy csendesen. Zuhanni kéne. néha tényleg zuhanni, néha meg csak átadni magunkat a szárnyaknak hogy nyúzzanak ki ebből a megfáradt tokból aztán cibáljanak fel oda a felhőkre hogy onnan bambuljunk le...

választani nemtudok sohase tudtam